Kiemelt hirek Tanulmányi csoport Felvételi Neptun

  Úr és szolga...


Úr és szolga a történettudomány egységében –
Társadalomtörténeti tanulmányok

In memoriam Vári András (1953–2011)

Lords and Servants in History’s Unity:
Studies on Social History

Szerkesztette / Edited by:
GYULAI Éva

Miskolci Egyetem BTK Történettudományi Intézet
Miskolc, 2014


GYULAI Éva
Ein Edelmann, sein Voigt und Leibeigene (A szerkesztő előszava)    

Úr és szolga – feljebbvaló és alantas – viszonya végigvonul a történelem korszakain, történeti jelenségként és kérdésként minden társadalomtörténeti munkában felbukkan. Vári András történészi munkásságában is fontos szerepet játszott ez a probléma, ezért emlékezünk rá, a témát több korban és még több aspektusból, módszerrel körüljárva. Bevezető helyett egy a magyarországi rendiség utolsó évtizedeiben született vízfestményt idézünk, amelynek ikonográfiája nemcsak az úr és szolga viszonyát, hanem magát a szolgaságot illusztrálja – a történettudomány metodikáján túlmutató eszközökkel. Az (arisztokrata) földesurat, az ispánját (jószágigazgatóját) és jobbágyaikat ábrázoló életképen ugyanakkor az úri és szolgai státus többrétegűsége és többértelműsége is megjelenik, hiszen az ispán ura szolgája, de a jobbágyok az ispánt is urazzák, hiszen hatalma van felettük. A német biedermeier művész zsánerképe egyszersmind a magyar (magyarországi) nemzetkarakterológia egyik 19. századi fenoménja is, s mint ilyen, szintén Vári András kutatói érdeklődését idézi. Őszintén sajnálom, hogy neki már nem mutathattam meg.

A teljes tanulmány letöltése pdf formátumban: 02-gyulai-eva-eloszo.pdf

DOMINKOVITS Péter
Uradalomigazgatás és zálogbirtokok – egy szempont a patrónus–kliens viszony működéséhez a 17. századi Sopron vármegyei Nádasdy-birtokok példáján

Azon szerencsések egyike lehettem, aki 2002–2004 során gyakran kérhette Vári András tanácsait, véleményét a kora újkori intézmények, uralmi rendszerek lokális vizsgálata kapcsán. András a nyugati történetírásban elterjedt fogalompár,1 a patrónus- kliens viszony kora újkori megragadása, működésének bemutatása során több más összetevő (pl. az ajándékozás, a kommunikáció, a szimbolikus kommunikáció stb.) mellett hangsúlyozottan hívta fel a figyelmet a zálogbirtokok jelentőségére. A dolgozat Vári András – kiterjedt kutatásai során is egyik – kedvelt társadalmi és foglalkozási csoportján, az uradalmi tisztségviselőkön, jelesül a 17. századi Nádasdy-uradalmak hivatalviselőin keresztül vizsgálja a zálogbirtokok jelentőségét.

A teljes tanulmány letöltése pdf formátumban: 03-dominkovits-peter.pdf

BORBÁS Emese
Urak vagy szolgák? – Vártisztviselők a szatmári várban a 17. század első felében

Szatmár várát a 16. század közepétől kiépülő felső-magyarországi török elleni végvári vonal kiemelkedő erősségeként tartja számon a történeti irodalom. A várat földrajzi helyzete arra predestinálta, hogy – a kora újkori hatalmi erőviszonyok függvényében – hol a Magyar Királyság, hol az Erdélyi Fejedelemség területét gyarapítsa. 1 Szatmár várát a Bethlen Gábor felföldi hadjáratát lezáró béke csatolta az Erdélyi Fejedelemséghez, s visszavételére a fejedelem halálát követően 1630 márciusában került sor. Az erőd ezt követően 1644 márciusától tarozott ismét Erdélyhez.
A szatmári vár a 17. század első felének nagyobb részében tehát kamarai kezelésben lévő végvár volt, s mint ilyennek gazdasági irányítását a Szepesi Kamara látta el. Legfontosabb helyi gazdasági tisztviselője az udvarbíró (provisor), aki szinte napi kapcsolatban állt a kamara hivatalnokaival. A katonai ügyek élén a szatmári főkapitány állt, a szintén Kassán székelő felső-magyarországi főkapitányság vezetése alatt, amely már az 1560-as évek közepétől kiemelt jelentőséggel bírt, külön egységet alkotott, Pálffy Géza szerint a hatékonyabb hadügyi irányítás megszervezése hívta életre.
A vár két legfontosabb tisztviselője közül jelen dolgozat az udvarbíró szerepének vizsgálatára szorítkozik, elsőként arra keresve választ, hogy milyen feladatai voltak Szatmárban a Szepesi Kamara tisztviselőjének. Az általam vizsgált 1604 és 1644 közötti időszakban 8 kapitány mellett 20 udvarbíró teljesített szolgálatot a várban, akik közül Barssy Bálint és Keczeli János kétszer is betöltötte ezt a hivatalt.

A teljes tanulmány letöltése pdf formátumban: 04-borbas-emese.pdf

GYULAI Éva
Prímás és provizor – Szelepcsényi György esztergomi érsek boldogkői tiszttartója, Hankony János

A magyarországi filozófiára a 18. században az eklektikus iskolafilozófia volt jellemző. Ez azt jelenti, hogy az országban nem léteztek önálló filozófiai iskolák, éppígy nem létezett önálló filozófiai élet sem. A filozófiai képzésnek sajátos egyházi, ill. teológiai színezete volt, mivel a filozófia oktatása egyházi iskolákban történt, összefonódva a teológiai oktatással. Ez a tényállás egyaránt jellemezte az egyetemi és a gimnáziumi képzést, éppígy a különböző líceumokat, szemináriumokat és akadémiákat. A Mária Terézia által 1777-ben kiadott Ratio Educationis azonban az egész iskolaügyet állami felügyelet alá helyezte, hogy érvényesítse az államérdek gyakorlati szempontjait a felvilágosult abszolutizmus szellemében.

A teljes tanulmány letöltése pdf formátumban: 05-gyulai-eva.pdf

KOVÁCS Ágnes
Protektor és kliens sikeres együttműködése: Károlyi Sándor és Szent-Iványi János kapcsolata

A dolgozat a váratlanul, alkotóereje teljében eltávozott Vári András emlékére készült, s témáját is az általa kutatott kérdéskör sugallta. Andrást a Károlyi Sándorról írt életrajz megjelenését követően ismertem meg személyesen. A találkozásra azért került sor, mert őt már akkoriban erősen foglalkoztatta a patrónus-kliens viszony, amelyet a nagybirtok bürokratizálódása, a társadalmi mobilitás és általában a kora újkori államfejlődés szempontjából igen fontosnak tartott, s amelynek vizsgálatához és elemzéséhez Károlyi rendkívül sikeres pályája – amelyhez mindkettőnk szerint nagyban hozzájárultak jól megválasztott kapcsolatai – és egyre gyarapodó birtokainak működtetése, kiváló lehetőséget kínált. Beszélgetéseink során számomra hamar kiderült, hogy András, ragyogó intellektusa és sziporkázó ötletei ellenére kíméletlen kritikusa volt önmagának (is), és leginkább saját teljesítményében kételkedett. Részben ugyanazt a forrásanyagot kutatva, kölcsönös igényünkké vált, hogy alkalmanként megosszuk egymással gondolatainkat és véleményezzük egymás írásait. Mindíg segítő szándékkal és őszintén, mert így tartottuk tisztességesnek és szakmai szempontból hasznosnak. András halála döbbentett rá, hogy barátságunkban ez, az egymásra való odafigyelés volt talán a legfontosabb, amely manapság olyannyira hiányzik az emberi kapcsolatokból.

A teljes tanulmány letöltése pdf formátumban: 06-kovacs-agnes.pdf

SZŐKE Kornélia
Kliens és patrónus – Ősök és hősök a mitikus időből: Valentin Eck Thurzó Elekhez írt dicsőítő költeménye

A tanulmányban tárgyalt herkulesi válaszút toposza több száz éves, de az emberi döntések irányairól szóló tanulsága (metaforikus értelemben: a kitaposott, könnyen járható út és a nehézkesen leküzdhető fáradságos ösvény) talán ma is aktuális jelentéssel bír. Az írással Vári András tanár úrra emlékezem, aki mindig arra biztatta a szeminaristáit és tanítványait, hogy ne sajnálják a fáradságot, és merjék választani a nehezebb utat, még ha az gyötrelmekkel, kínokkal terhes is.

A teljes tanulmány letöltése pdf formátumban: 07-szoke-kornelia.pdf

TÓTH Árpád
Patronátus a késő rendi városi társadalomban – a városi evangélikus közösség szerkezete a komaság tükrében

A társadalomtörténet-írás művelőinek jól ismert az a fordulat, amikor az 1970-es évektől kezdve mind erősebb kétely fogalmazódott azzal a szemlélettel szemben, amely az egyén a társadalomban betöltött helyét valamilyen előzetesen létező, láthatatlan makrostruktúra részeként képzeli el és ábrázolja. Az újabb megközelítés e helyett azt hangsúlyozza, hogy a személyek közötti interakciók, az „ismétlődő kapcsolatok viszonyrendszere” az, ami a társadalmi viszonyok lényegét adja, és amelyen keresztül éppen ezért annak megragadása lehetségessé válik. A magyar történészek közül Benda Gyula ezt a kettősséget a „strukturalista” és a „relacionista” felfogás fogalompárjával írta le. Gondolatmenetét folytatva, felsorolt különféle viszonylatokat, amelyek a személyek közti kapcsolatok intézményesült formái lehetnek, így a szomszédsági, keresztszülői, házassági és végrendeleti tanúi kapcsolatokat. Az ilyen analitikus tipológia mellett a viszony szimmetrikussága szerint a jellemzően horizontális (egyenrangú) és vertikális (hierarchikus) kapcsolatok között tehetünk különbséget, amely utóbbi kategórián belül a patrónusi viszony méltán kapott eddig is kiemelkedő figyelmet.

A teljes tanulmány letöltése pdf formátumban: 08-toth-arpad.pdf

UGRAI János
Úrfiak és inasdiákok – a társadalmi mobilitás elősegítése a 19. század első harmadában a sárospataki kollégiumban

A sárospataki lokális emlékezetben máig intenzíven él a tudat, miszerint a helyi kollégium évszázadok óta a szegények iskolája volt. Egykori tanítványok, tanárok generációról generációra örökítik át ezt az információt.1 Egyelőre ezt sem toposznak, sem tévhitnek nem nevezzük, s írásunk végére sem ígérünk ilyen jellegű következtetést. A most vizsgált korszak, a 18–19. század fordulójának évtizedei túlságosan szegények olyan történeti forrásokban, amelyek alapján egyértelműen megítélhetővé válna, milyen mértékben igaz, s mennyire túlzó ez a gondolat. Ráadásul más magyarországi iskolára vonatkozóan sem ismerünk hasonló kutatást vagy történeti feldolgozást. Így az esetleg kapott adatainkat nem tudnánk összevetni – márpedig a „szegénység” megítélése sok tekintetben relatív fogalom.
Egyelőre igaz feltevésnek véljük azt, hogy a Sárospataki Református Kollégiumban az országos átlaghoz képest nagyobb számban és arányban voltak jelen szegény diákok. Cáfolni ugyanis nem tudjuk, miközben az ezt legalábbis töredékesen alátámasztó tünetekkel, jelekkel bőségesen találkozunk a különböző feljegyzésekben. Sőt, igazi összefüggéseket is fel tudunk vázolni ehhez. Így írásunk célja egyfelől ennek a társadalomtörténetileg is érdekes jelenségnek a bemutatása. Másfelől igyekszünk választ keresni arra, hogy a szegényeket befogadó sárospataki kollégium eredményes életpályára tudta-e kibocsátani növendékeit. Tehát egyelőre hangsúlyozottan korlátozott lehetőségek között ugyan, de az iskola társadalmi mobilitást elősegítő erejére vonatkozó adatokat próbálunk összegyűjteni.

A teljes tanulmány letöltése pdf formátumban: 09-ugrai-janos.pdf

PÁL Judit
Felekezet és politika Erdélyben a 19. század közepén

Etnikum és felekezet Magyarország és különösen Erdély esetében szorosan összefonódott. Megszívlelendő tanulságként idézem Vári András egy mondatát a hasonló kutatásokkal kapcsolatban, miután kifejtette, hogy a történésznek egyszerre kell képesnek lennie a múlt vállalására és az abban való eligazodásra: „A saját örökség vállalása viszont éppen hogy nem valaminek a fölvételét, vállra vételét, egy tárgyhoz hasonló birtokbavételét jelenti, hanem egy sokféleképpen tagolt idegen világban való eligazodást, amelynek egyik legfontosabb tudnivalója éppen az volt, hogy mikor, hogyan, milyen érvekkel, szavakkal, gesztusokkal lehet a tagolódásokon átlépni, a rendi, konfesszionális, nemzeti árkokon-gyepűkön átkelőket, kapukat nyitni.”

A teljes tanulmány letöltése pdf formátumban: 10-pal-judit.pdf

RADA János
Püspök és plébánosa – egy konfliktus és történeti összefüggései a kiegyezést követő években

Kuti Márton székesfehérvári plébános mint városi törvényhatósági bizottsági tag az 1869. szeptember 7-én tartott városi közgyűlésen amellett szavazott, hogy a helybeli felekezeti iskolák községi, tehát nem-felekezeti iskolákká legyenek. Püspöke, Jekelfalussy Vince súlyosan megrótta ezért, mire a plébános nyíltan megvallotta szabadelvűségét. Eközben az egyházmegyei papság Kutit választotta követévé az országos autonómiai kongresszusra, ahol liberális szónokként „nagy port felvert” beszédet mondott. Életrajzi adatainak vázlatos ismertetése mellett e két, egyaránt 1869 őszéhez kapcsolódó történetet jegyezte fel Kutiról Sulyok János, a Székesfehérvári Püspöki Levéltár egykori levéltárosa, amikor megkísérelte elkészíteni az egyházmegye valaha élt papjainak jegyzékét. E tanulmány feladata a püspök és a plébános közötti konfliktus forrásainak feltárása és történeti kontextusba helyezése.

A teljes tanulmány letöltése pdf formátumban: 11-rada-janos.pdf

HORVÁTH Gergely Krisztián
Agrárgazdaság és cselédügy Moson vármegyében a 19. század első felében

Vári András az Urak és gazdászok reformkori fejezeteire vonatkozó kutatás során szembesült azzal a problémával, hogy a Magyar Gazdasági Egyesületnek alig maradt fenn saját iratanyaga. Az egyesület életére vonatkozóan így jórészt Károlyi György és Széchenyi István iratai, valamint az 1841 és 1848 között megjelenő Magyar Gazda cikkei voltak legfontosabb forrásai. Emiatt nagy örömömre szolgált, hogy amikor András az egyesület kutatásának nehézségeit 2003 körül egy kávészünetben az OSZK büféjében vázolta, megoszthattam vele azt a Moson vármegye levéltárában fellelt 1843-ból származó forrást, amiben a MGE a cselédügy országos helyzetére vonatkozó körkérdése és az arra adott megyei válasz található. Jóllehet Vári András tudott az MGE körkérdéséről, korábban levéltári állományokban nem találta meg ennek forrásait. A konferencia felhívás címén túl ez a személyes történet inspirálta írásomat. Moson megye agrártársadalmának sajátosságai után alapvetően ezen forrás alapján szeretném bemutatni az itteni cselédügy sajátosságait.

A teljes tanulmány letöltése pdf formátumban: 12-horvath-gergely-krisztian.pdf

KIS Zsuzsanna
Urak és szolgáik – a Zala Megyei Gazdasági Egyesület tagsága az alakuláskor (1861)

Minden egyesülettörténeti kutatás számára alapvető kérdés, hogy kik és milyen céllal alapították a vizsgált egyesületet, illetve, hogy kik és milyen céllal lettek annak tagjai. Rendszerint – egyes szerencsésen kivételes esetektől eltekintve – sem az egyesületi tagokról, sem az egyesület működéséről nem áll rendelkezésre kellő mennyiségű és minőségű forrás ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre az általánosságokon túl választ adhassunk. A fellelhető tagnévsorok segítségével persze többékevésbé meghatározható az egyesületi tagok körének összetétele, azokból az emlékkötetekből pedig, amelyeket az egyesület történetéről szokás szerint egy-egy nagyobb évfordulóra készítettek, megtudhatunk egy s mást a célokról és az egyesület mindennapjairól is. Ha mindezeken túl még a működés során keletkezett iratanyagból is fennmaradt valami, kifejezetten szerencsésnek tudhatjuk magunkat. Alapos prozopográfiai és helytörténeti kutatással, az egyesület kellően ismert és biográfiailag jól dokumentált tagjairól (többnyire a vezérkarról) számottevő információ nyerhető, de még ezzel együtt is csak keveset tudhatunk meg arról, hogy közülük kik voltak a társaság tényleges, gyakorlati irányítói és milyen célokat követtek. A tagok motivációiról azért is nehéz információt szerezni, mivel egy egyesületben vállalt tagság ráadásul sokszor nem jelentett személyes elkötelezettséget, pusztán bizonyos társadalmi állás folyománya volt.

A teljes tanulmány letöltése pdf formátumban: 13-kis-zsuzsanna.pdf

KÖVÉR György
Jegyzők és gazdászok – Gunya Sándor eszlári jegyző családi portréjához

Vajon lehet-e még új forrást találni, egyáltalán valami újat mondani a tiszaeszlári ügyben? S bármilyen könnyen mondaná is rá az ember, hogy nem, új nyom már aligha kerülhet elő, az élet folyton rácáfol a kényelmes beletörődésre. Sohasem zárhatjuk ki, hogy valahonnan akár egy morzsányi új információ a felszínre bukkanhat. Ahogy megtörtént velem is A tiszaeszlári dráma nyíregyházi könyvbemutatója után, amikor bemutattak engem egy idős úrnak, a hajdani eszlári jegyző, Gunya Sándor unokájának. Rögtön megkérdeztem, hogy maradt-e valamilyen irat a nagyapja után; nemleges válasza után azonban hozzátette, édesapja idős korában írt visszaemlékezéseket, s abban kitért az eszlári ügyre is. Utánaszámolva, beszélgetőtársam apja valamikor a per környékén születhetett (a hajdani eszlári jegyző ugyanis akkortájt nősült). Ezúton köszönöm meg Gunya Istvánnak (*1927), hogy édesapja visszaemlékezéseit a Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs–Szatmár–Bereg Megyei Levéltára közvetítésével a rendelkezésemre bocsátotta. Annak azonban, hogy a visszaemlékezésnek az eszlári üggyel kapcsolatos részét közzétegyem, nem láttam értelmét, hiszen maga a szerző írja, hogy „miután a nagy per után három évre születtem, csakis a hallottakat írhatom le”. Elolvasva az eszlári ügyre vonatkozó 13 oldalas kiegészítő emlékezést, meg kellett állapítanom, hogy ez valóban megfelel az igazságnak, azaz magára Solymosi Eszter eltűnésére, az ügyben indított nyomozásra vonatkozóan kevés újat tudhatunk meg belőle, s a szövegben másodkézből vett, gyakorta pontatlan adatok általában sem segítenék a dolgok tisztázását. A kézirat alapján azonban egyrészt jobban megismerhetjük a Gunya családot, annak rokoni hálózatát, másrészt a családi szájhagyományban fennmaradt emlékek, bármennyire csak apró részleteket érintenek is, közelebb vihetnek bennünket a pert formáló hajdani mikrovilág jobb megértéséhez.

A teljes tanulmány letöltése pdf formátumban: 14-kover-gyorgy.pdf

CSÍKI Tamás
„Úr és szolga” a paraszti emlékezetben

A történetírás a jobbágyságot rendi osztályként határozta meg, mivel felette a „földesúri joghatóság (iurisdictio) érvényesült, és ennek következményeként személyi és dologi jogaik, helyenként és időnként különféle mértékben, de mindig csonkák voltak, egyébként azonban önálló háztartásuk és gazdaságuk volt.” A kutatás azonban e csoportba tartozók jogállásának és szolgáltatásainak, valamint vagyoni helyzetének differenciáltságát igazolta, azaz – ismét Szabó Istvánt idézve – a „gyakorlati élet ezernyi változatban vetette fel a kategorizálást nehezen viselő eseteket. Mégsem volna helyes feltételeznünk, hogy a jobbágyterminológia a maga korában különösebb zavarokhoz vezetett volna.”
Az 1940-es, ’50-es évek fordulóján történeti tudománnyá váló néprajz, mely a két szembenálló társadalmi osztály (a jobbágyság és az őket „elnyomó és kizsákmányoló” nemesség) tézisét adaptálta, a néphagyományt a történelem terrénumába utalta, s az egyéni emlékeket, valamint a hagyományt differenciálatlanul kezelte. A tömegesen gyűjtött visszaemlékezéseket pedig szóbeli dokumentumként, a történeti módszer szabályai szerint használta: a múlt kronológiai rendjébe illesztette és forráskritikának vetette alá. E tanulmányban néhány, etnográfusok által készített interjú bemutatásával arra keresek választ, az 1950-es, ’60-as és ’70-es évek falusi emberei a jobbágyvilágról, illetve az úrbéres viszonyokról milyen képzetekkel vagy hagyománnyal rendelkeztek, s ennek miféle jelentéseket adtak. Ez azonban nem nélkülözheti az emlékezési és elbeszélésmódok, a narrációk nyelvi-retorikai vizsgálatát sem, ami talán az élmény, a tapasztalat és az emlékezet kapcsolatáról is elárul valamit.

A teljes tanulmány letöltése pdf formátumban: 15-csiki-tamas.pdf

MAJDÁN János
Vasutak szolgaszemélyzete Magyarországon

Az „úr és szolga” társadalmi megoszlás történelmi időszakoktól függetlenül élt és él, csak az adott kor változásai alakítják. Így történt ez a vasutak esetében is, amikor a szolga kategória nem ellentétpárként létezett, hanem a munkavállalói körhöz kap- csolódva alakult ki, a hazai vasútépítések megindulása ugyanis együtt járt egy új szakma magyarországi elterjedésével. Az első vasutasok közül a mozdonyvezetők, a műszaki ügyekkel foglakozók külföldiek voltak, mivel a már működő hálózatról lehetett csak ilyen szakembereket toborozni.1 Az építéskor és az előkészületek során sokan bekapcsolódtak az új közlekedési eszköz elindulásához kötődő munkálatok- ba, s közülük egyesek meg is maradtak a vasúti társaságok alkalmazásában.2 Gyor- san kiderült, hogy a vasút állandó jövedelmet adott dolgozóinak, idővel különféle szociális juttatások is beépültek a munkavállalók ellátmányaiba. Hamar népszerű munkahellyé váltak a vasút-társaságok, amelyek a dolgozóikat feladatuknak megfe- lelően különböző beosztásokba sorolták. A külföldi gyakorlat átültetésével két alap- vető munkavállalói kör alakult ki az első magánvasút 1846-ban3 történt megnyitása után:
    1. hivatalnokok
    2. szolgák.

Bár Széchenyi István tollából országos közlekedésfejlesztési tervezet, majd minisz- tersége alatt elvi nyilatkozat született a vaspályák államosításról és kincstári fejlesz- téséről, a magántársulatok különböző formákban, eltérő tőkékből és gazdaságos- sággal, de az osztrák–magyar kiegyezés 1867-ben aláírt szerződéséig egyeduralko- dók voltak Magyarországon. A vasútépítések ezen szakaszában 1977 kilométer hosszúságú pályát helyeztek forgalomba. A működtetéshez szükséges dolgozók köre egyrészt fokozatosan bővült, másrészt a folyamatosan foglalkoztatottak munkában eltöltött éveinek száma is nőtt. Célszerűnek látszott a nyugat-európai mintákhoz hasonlóan hazánkban is a két munkavállalói kör esetében a fizetési–juttatási táblá- zatot évkövetővé alakítani. A belépéskor meglévő iskolai–tanfolyami végzettségnek megfelelően, illetve a munkában eltöltött munkaviszonyhoz kapcsolódóan osztá- lyokat hoztak létre a hivatalnokok és a szolgák körében.

A teljes tanulmány letöltése pdf formátumban: 16-majdan-janos.pdf

NAGY Péter
Rabszolgák vagy megbecsült alkalmazottak? – az ózdi gyárvezetés és az üzemi munkások viszonya a 20. század első felében

A 20. század első felében az ózdi vasgyár az ország egyik legmeghatározóbb ipari cégének, a Rimamurány Salgótarjáni Vasmű Rt-nek (Rima, RMST) egyik telephelye volt, amely több ezer alkalmazottnak adott munkát. A kérdéses korszakban az általam vizsgált források alapján két különböző képrajzolódik ki a munkások életéről, a gyárvezetéshez fűződő kapcsolatukról. A gyárvezetés által kiadott ismertetőkből, a környékről és a cégről született korabeli hivatalos monográfiákból, a helyi sajtótermékekből az sugárzik, hogy a helyi dolgozók viszonylag jó színvonalon éltek az országos átlaghoz viszonyítva, természetesen a gyárvezetők jóvoltából. A vezetők és munkásaik egyfajta patriarchális viszonyban voltak, a cég irányítói – jó gazdaként – mindent megadtak alkalmazottaiknak. A források másik része azonban ezzel ellentétes mondanivalót közöl. A szakszervezet országos lapjából, a szociáldemokrata párt irataiból, a Népszava cikkeiből és a népi szociográfusok dolgozataiból az világlik ki, hogy a munkások, akiket a szociáldemokrata napilap következetesen a „Rima rabszolgáinak” nevez, nagyon rossz élet és munkakörülmények között tengődtek. A gyárvezetés továbbá tudatosan atomjaira robbantotta szét a helyi társadalmat, hogy így megosztva őket, elejét tudja venni bármilyen megmozdulásnak.
A kétfajta narratíva összehasonlító elemzése által közelebb juthatunk a korabeli valósághoz, megismerhetjük egy viszonylag zárt közösség életét, ahol – Szabó Zoltán szavaival – a vállalatvezetés volt az „a táj ura és a nép parancsolója”. Az üzem alkalmazottai helyzetének több szempontú vizsgálatából kiderülhet: az ózdi munkások valóban rabszolgák voltak egy átjárhatatlan „kasztrendszerben”, vagy meglehetősen jó színvonalon élő dolgozók, esetleg mindkét interpretáció tartalmaz igazságot.

A teljes tanulmány letöltése pdf formátumban: 17-nagy-peter.pdf

CORA Zoltán
A kötelező mezőgazdasági társadalombiztosítás Magyarországon a második világháború idején (1939–1944): a paternalizmustól a „népbiztosításig”

A tanulmánnyal tisztelegni szeretnénk Vári András előtt, aki agrártörténészként is jelentősen bővítette az agrármozgalmakról és agrártörténetről alkotott tudásunkat.
Az agrármunkások kötelező társadalombiztosítását a háború utáni koalíciós periódusban vezették be, és a már meglévő szociálpolitikai keretbe illeszkedett. Hogyan épült fel a háborús években a minden kockázatra kiterjedő, kötelező agrárbiztosítás koncepciója, amely végül teljes népbiztosítási tervvé bővült?
Az agrár-szociálpolitika a századfordulón Magyarországon földkérdésként, és mint a szegényparasztság önállóan gazdálkodó egzisztenciává fejlesztésének kérdése jelent meg. A korabeli szakmai művek többsége a falusi lakáskérdésre, a földosztásra, vagy a mezőgazdasági termelési technológia fejlesztésére helyezte a hangsúlyt. A társadalombiztosítás oldaláról pedig túlnyomórészt a kiterjesztést megfogalmazó politikai-elvi álláspontokkal, illetve a baleseti biztosítás bevezetését méltató megnyilvánulásokkal találkozunk.

A teljes tanulmány letöltése pdf formátumban: 18-cora-zoltan.pdf

CZINGEL Szilvia - TÓTH Eszter Zsófia
Pest feketére fest? – Cselédek Budapesten 1920–1960

„Misszionáriusok a csónakban” – ez volt a kötet címe, amelyet az 1990-es évek közepén egyetemistaként vehettünk kézbe. A kötetet Vári András szerkesztette. Akkor hozta el a korabeli nyugati irodalmat, amikor sokaknak még álom volt a külföldi ösztöndíj, és az internet előtti világban nehezen lehetett hozzájutni a kortárs szakirodalomhoz. Nagyon kevés olyan kötet volt akkoriban, amely annyira felcsigázta az érdeklődésünket, mint ez a könyv, hiszen olyan kérdésekről szólt, amelyek akkoriban leginkább érdekeltek minket: hogyan kombinálható néprajz és antropológia, néprajz és történelem, hogyan lehet egyfajta sajátos antropológiai terepmunkaként megszólítani az embereket, akik átélték a szocialista időszakot. Szóra bírhatóak-e lakótelepi lakásukban, vagy éppen csepeli kertes házukban, hogy arról beszéljenek, hogyan vándoroltak be Budapestre, miként kapaszkodtak meg a városban és kezdtek el gyárakban dolgozni! Erre vonatkozó kutatásaink, interjúink során találtunk olyanokat, akiket sajátos légkör vett körül, olyan, amilyet manapság már nehéz találni. Arra a tárgykultúrára gondolunk, amikor az egykori élmunkás lakásában a polc fő helyén Gyurkó László Kádár Jánosról szóló kötetét láttuk, előtte egy ló sakkfigurával. Amikor a kompozícióról kérdeztük tulajdonosát, annyit mondott csak: „odatettem neki, ne unatkozzon az öreg”. Az asszonyok pedig meséltek, beszéltek arról, hogy számukra az új világ 1945 után is azt jelentette, hogy cselédként kezdtek el dolgozni bevándorló fiatal lányként a városban, bár „háztartási alkalmazottként” már nem nagyságázták munkaadójukat, ugyanúgy normaadó volt számukra, mint a nagyságos asszony a második világháború előtt a fővárosban cselédként szolgálatot vállalt édesanyjuknak vagy nagymamájuknak.
Vári András kedves, érdeklődő személye, kitartása, munkabírása példakép volt számunkra a cselédekre vonatkozó interjúzás alatt is. Legtöbb élményszerű beszélgetésünk azonban a könyvtárhoz kötődött: még nem sokkal halála előtt is cinkosan mosolyogtunk össze a „Nagy Szabó Ervinben”, látva, hogy a másik is hasonló lelkesedéssel kutakodik aktuális kutatási problémája nyomában. Bennünk így fog mindig megmaradni alakja: ahogyan kedvesen mosolyog a könyvtárban, kezében jegyzetekkel.

A teljes tanulmány letöltése pdf formátumban: 19-czingel-szilvia-toth-eszter.pdf



Előszó

Amikor egy családtag, barát, kolléga végleg eltávozik közülünk szomorúságot, veszteséget érzünk, akkor is, ha hosszú élet adatik meg számára, és tudjuk, ez az élet rendje. Ha valaki fiatalon megy el, a halál értelmetlensége miatt még nagyobb bennünk a fájdalom. Vári András korai halála nagy veszteség, hiányzik a történész szakmának, a kollégáknak és tanítványoknak. Munkássága szerteágazó volt, és bár pályája befejezetlen, mégis gazdag szakmai örökséget hagyott ránk.

Vári András 1978-ban a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen végzett, de mind az egyetemi doktori, mind a kandidátusi fokozatát történettudományból szerezte. Közgazdász tudása és műveltsége történészi munkásságán mindvégig érezhető volt.

Szakmai pályafutását a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban kezdte, majd a MTA Közép- és Kelet-Európai Akadémiai Kutatási Központjának lett tudományos munkatársa, közben vendégprofesszor kétszer a Kasseli Egyetemen. 1992-1997 között az ELTE BTK Gazdaság-és társadalomtörténeti Tanszék tudományos munkatársa, 1997–1998 MTA–BKE Közép- és Kelet-Európa Története Kutatócsoport tudományos főmunkatársa. 1999-től kezdve haláláig a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója volt, emellett 2001-ben az MTA Etnikai és Kisebbségi Kutatóintézetének félállású tudományos főmunkatársaként dolgozott. Mondhatni előbb volt közgazdász, mint történész, és előbb volt tudós, mint egyetemi oktató. Tudósként, diplomás közgazdászként ötvözte a gazdaságtudomány, a szociológia módszereit a történettudomány módszereivel, ismerte és kutatásaiban hasznosította a történettudomány új metódusait.

Nemcsak itthon, külföldön is ismert lett a neve, ami a szakmai kvalitásokon túl kiváló nyelvtudásának is köszönhető. Igen tág korszakhatárok között mozgott otthonosan, a kora újkortól a jelenkorig terjedően kutatta a múltat. Pályája csúcsán, főként fő kutatási területe – az agrártörténet – témáiból publikált itthon és külföldön egyaránt, ebből habilitált és ez volt az akadémiai doktori értekezésének is témája, amelynek befejezésére már nem maradt ideje. Maga a téma és annak megközelítése is újszerű, amolyan „váriaandrásos” volt, kezdve az agrárius politikusoktól, az agrárértelmiségen, a gazdatiszteken keresztül az uradalmak működéséig bezárólag. Egyetemi oktatóként igényesség, széles látókör jellemezte, amit a hallgatók számára is meggyőzően közvetített. Jövendő professzorunkat láttuk benne, a számára kiírt egyetemi tanári pályázat üresen maradt. Jelen kötet témájában is András kutatásaihoz kapcsolódik, az egyes szerzők és dolgozatok konkrétan is megemlékeznek róla, vagy hivatkoznak rá. Ez mutatja, hogy kreatív kutatóként, valódi intellektusként termékenyítőleg hatott kutatótársaira, barátaira is. Öröm számunkra, hogy a szerzők között három tanítványa is szerepel.

HORVÁTH Zita
a Miskolci Egyetem általános rektorhelyettese